Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


versek-fákról virágokról

  

 

Váci Mihály : Bodza

 

Virágodat a méh kerülte,

  nem tépték, mint az orgonát:

  kalapjához senki se tűzte,

  s nem szívta senki illatát:  

mert május-esten, mikor sírnak

  a holdfény-húrú hegedűk,  

ki is kötözné bús csokornak

  lelked , a fürtös-keserűt?

**

Míg tavasszal körüllobog

  a Föld övén virágok lángja,

  és bűnbe hullott angyalok  

vér-ajkával suttog a mályva,  

ökölnyi tűz-parázs a rózsa,

  a pipacs ég, mint könnyű seb:

  - kertek alól zokogva hozza  

a szél tömjénes ihleted.  

**

Ó, te földben megfogant átok!  

Milyen sors ültetett, milyen  

kín facsar ágadra virágot,

  mit nem vesz észre senki sem.

  Virágba borulni-bomolni,  

csak magadnak, mert úgy sem lát más!  

Nem a hervadás tud gyilkolni,

  de ez a hasztalan virágzás!  

**

Fűnek, gaznak te magas voltál.

  Te már tudtad, hogy mi a Nap.

  Kiket taposnak, kikre por száll,

  felsziszegtek rád:- Te fa vagy!  

S nem voltál elég magas fának,

  mert nem érted el az eget.  

Ágaidra sasok nem szálltak,  

így hívtak:- Ó, csak bodza ez!

**

  Erdőkbe vágytál, ligetekbe,

  hervadt kertekbe legalább,

  vagy csak oda, hol útkeresztre

  szórod fürtöd virágporát:  

hegyek felé húzó fasorban

  estek patkónyomát követni,  

a csillagokkal egy csokorba

  kötözve - lelked ellehelni:  

**

a lehunyódó ég szemét be-  

pillázni, mint a jegenyék,  

elzokogni ezüstbe égve

  porlepte füvek énekét:

  lángjegenyék kivont-kard lelkét

  vágytad, kik utak elején

  megnyíló egekbe vezették  

a tájat a tavasz szelén.  

**

De megmaradtál egyedül,  

átkok, panaszok görcsös bokra,

  aki csak térdelve feszül

  árkok partján a viharokba.

  Botladozó, tördelt zarándok,

  árnyak nagy kazlai alatt,  

keserűn áldod a világot,

  s szórod rá csillagaidat.

**

 

Váci Mihály: Akác

 

Sivár vidék hűséges fája.  

A menekülő porszemek  

elé veti magát, megállva

  elfolyó barázdák felett.

**

Körötte a silány homok

  minden egy szellő-rezdülésre  

omlik, változik,- ő konok  

haragvással markol a mélybe.  

**

  Dűlők végén áll, pásztorolva

  nyugtalan halmok nyájait,

  s gyökereit összekulcsolva,

  a sziknek, lenn , imádkozik.

**

A gerléket susogva hívja.

  - ne maradjon néma a táj.

  Lomblelkét virágfürtbe nyitja,

  hogy édesebb legyen a nyár.

**

De tövissel karmol a szélnek

  szürcsölő ég arcába vág:  

Rostjai közt a görcsök érnek,

  mint golyóban a robbanás.  

**

  Árok iszapját, mocsár könnyét

  millió ajkkal ízleli,

  s a sót, miben a szik-göröngy ég,

  szikkadva mézzé érleli.

  **

Ahova hullt, azt a világot

  összemarkolja odalent,  

s széthulló rögökből virágot,

  értelmet és rendet teremt.

 

Erőss Alfréd: Hóvirág

 

Mint valami áttetsző titok 

  ugy törte át a lágy-szelíd havat az első   

hóvirág. 

  - Tovább már nem tudok tavaszra várni:

  történjék akármi,   

de én kinyitok!

**

  És kinyitott remegve,   

volt ereje, kedve, -   

hiába rázta, cibálta a szél,   

hiába ütött: 

  hiába ülte meg a szürke színű köd 

  és a fagy hiába permetezte. 

  Csak nőtt, csak nőtt tovább 

  a Hófehérke teste.   

/Forrás: Cimbora 1924. febr./

 

 Robert Burns : Egy százszorszéphez

melyet a költő

1786 áprilisában kiszántott

 

Te kicsike piros virágszál,   

bizony, rossz órában fakadtál,  

hogy így ekém alá jutottál,   

s kitéptelek:   

most már hiába gyógyítgatnám 

  kis testedet.

**

  Mitől most szárad meghajolt, 

  jaj, nem a hű pacsirta volt, 

  szép hajnali látogatód, 

  ki felfelé   

lendült rólad, úgy csattogott 

  a nap felé. 

**

Hogy fútt, harapott a hideg szél,   

be zord is volt, amikor születtél, 

  s te mily vidáman tekingettél 

  ide-oda,   

védte törékeny száradat még 

  a földanya.   

Bezzeg, a büszke díszvirágok 

  fában, falban védőt találnak! 

  Neked nem jutott se rög se támasz, 

  se kődarab, 

  ott nősz a tarlón, meg se látnak,   

olyan magad.  

Be igénytelen öltözéked! 

  Szirmaiddal a napot nézed, 

  csak tartod szelíd fejecskédet,   

és úgy figyelsz:   

lám, most az ekevas kitépett, 

  sárban heversz. 

**

  E vég vár az ártatlan lányra, 

  az árva, falusi virágra,  

ki tört szívvel marad magára, 

  ha rászedik, 

  aztán veti a sors a sárba, 

  mint téged itt.   

**

A költőt is ez a vég várja:   

zúg életének óceánja, 

  fülel a bölcs tanok szavára,   

s nem jegyzi meg,   

aztán orkán, hab sújt reája,   

és elsüllyed.   

**

  E vég a szenvedőnek vége,

  kit megrokkant kínja, reménye, 

  s eljut a romlás peremére, 

  ártatlanul, 

  aztán nem vágyik, csak az égbe, 

  s a mélybe hull. 

**

Ki könnyet ontasz e virágra, 

  rád is e vég vár nemsokára, 

  a Pusztulás ekevasára   

kerülsz hamar:   

aztán rád omlik a barázda   

és eltakar.   

/Ford.:Szabó Magda/

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 




Archívum

Naptár
<< Június / 2017 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 212869
Hónap: 1932
Nap: 83